Módszerek
NLP
Az NLP (neurolingvisztikai programozás) módszerét Richard Bandler és John Grinder alkotta meg az 1970-es években. Olyan elvek és technikák összességét foglalja magában, melyeknek célja a tudatosság fejlesztése, az önbizalom növelése, a kommunikációs készségek jobbá tétele és a pozitív cselekvések ösztönzése. Mindezt azáltal teszi lehetővé, hogy segít az egyénnek megérteni saját elméjét, vagyis azt, hogy hogyan férhet hozzá a gondolkodásmódjához és a viselkedéséhez és hogyan kontrollálhatja azokat.
Az NLP támogatja azt az elképzelést, hogy mindenki rendelkezik egy saját “valóságtérképpel”. A technikák által az egyén megtanulhatja kezelni hangulatait, érzelmeit, és „újraprogramozni” az információfeldolgozás módját. Támogatja a megértést abban, miért volt az egyén sikeres a múltban, és meghatározza, hogyan tudja a legkönnyebben és leghatékonyabban megismételni ezt a sikert a jövőben élete más területein. Az NLP terapeuták úgy vélik, hogy az egyén képes megtalálni magában a válaszokat a problémára, önmaga saját legjobb ismerője, tudója, ebben a folyamatban érdemes tehát támogatni őt.
Lényeges vonása, hogy jövőorientált, szemben sokféle korábbi szemlélettel, melyekre inkább múltorientáció a jellemző. Pozitív megközelítést kínál, azaz tagadó állítások helyett arra helyezi a fókuszt, hogy az illető személy pontosan mit kíván megváltoztatni és hogyan. Tehát a problémaorientáció helyett a célorientáció kerül előtérbe, azaz hogy mit /mely viselkedést/, mikor és hol /mely időben és milyen szituációban érdemes használni és milyenben nem/ és hogyan /vagyis miképpen érdemes azt a kommunikációt hatékonyan kivitelezni/. Szembesít a viselkedésbeli gyökérokokkal, segít feltárni a gátló gondolkodási hiedelmeket, sémákat.
Milyen problémákban nyújt hatékony megoldást?
- a szorongás oldásában
- önbizalom, énkép helyreállításában
- belső motiváció megtalálásában
- szociális készségek fejlesztésében
- pozitív átkeretezésben, új nézőpontok elsajátításában
- szokások átalakításában, viselkedés megváltoztatásában
- érzelmek korrigálásában
KIP
A Katathym Imaginatív Pszichoterápiát (KIP) Hanscarl Leuner professzor fejlesztette ki az 1950-es években. Irányított képalkotásnak is nevezik, mely során módosult tudatállapotban (mely könnyen elérhető, relaxációval, szuggesztiókkal) képekkel, szimbólumokkal dolgozik a terapeuta. Ebben az állapotban a kliensek tudatalatti folyamatai, módosulatai sokkal könnyebben elérhetőek, mint éber tudatállapotban. Az itt megjelenő képek, történések információt adnak a kliens állapotáról, megéléseiről, elakadásairól. Mindezeken keresztül a terapeuta párbeszédet tud folytatni a klienssel, igyekszik óvatosan irányítani a klienst, összegyűjteni a képek szimbolikus tartalmát anélkül, hogy befolyásolná a páciens fantáziáját, hogy rugalmatlan, határozott értelmet adna a képeknek. Bár az egyes szimbólumoknak vannak univerzálisan elismert archaikus jelentéseik, a kliens jelentésadása az, mely valóban meghatározó. Sőt, önmagában nem a racionális éber tudatállapotba való értelmezés segít, hanem azok, a még tudomány számára érthetetlen folyamatok, melyek a képekben való megélés által történnek.
A KIP-et számos esetben alkalmazzák, hatékony módszer a személyiség magjának fejlesztésére, így pszichoszomatikus rendellenességek, neurotikus tünetek, klinikai kórképek, személyiségzavarok, traumák megsegítésében is. Módszeresen használják krízisintervencióban, rövid pszichoterápiában és hosszú távú pszichoterápiában. Alkalmazható minden korosztálynál, továbbá egyéni, pár- és csoportterápiában is. A képzeletekkel és szimbólumokkal végzett pszichoterápiás munkával feltárhatjuk a tudatalatti konfliktusokat, védekezési mechanizmusokat, támogathatjuk az individualizáció, önmegvalósítás folyamatát.
Mindez hogyan is zajlik a gyakorlatban?
Az alkalmak kezdetén részletesen átbeszéljük a kliens élettörténetét, aktuális panaszait. Ezután megismerkedünk a módosult tudatállapottal, a terapeuta képet hív elő egy bizonyos témáról (pl. a „rét” motívum). A képi megjelenés függ attól, hogy a kliens mely érzékszervi érzékelésre a legnyitottabb. Egyeseknek képek formájában, másoknak előbb inkább egy hang, gondolat, testi érzés, szag-illat alapján indul el a képáramlás. Mindezt a kliens körülírja, a terapeuta állandó párbeszédben kíséri, támogatja, bátorítja, hogy közelebbről is szemügyre vegye, amit érzékel. A kapott képeket, történéseket, érzéseket ezután – a módosult tudatállapotból kilépve – a terapeutával együtt értelmezik.
Ego-state terápia
Az ego-state terápia egy pszichodinamikus megközelítés, amelyben a csoport- és családterápia technikáit alkalmazzák a különféle „ego-állapotok”, azaz az egyénen belül található “ének” közötti konfliktusok megoldására, feloldására. Ezek az ego-állapotok rejtetten vannak a személyiségben (nem nyilvánulnak meg úgy, mint egy többszörös személyiségben) ugyanakkor módosult állapotban, hipnotikusan aktiválhatóak, ezzel elérhetővé téve a terapeutával való kapcsolattartást és kommunikációt.
Ego-állapotaink nem velünk születettek, a fejlődésünk során alakulnak ki. Ha újra és újra valamilyen módon élünk, cselekszünk, az ismétlés által, egyfajta tanulásképpen új idegpályák alakulnak ki az agyban, melyekhez csatolódnak érzelmi szintek, képességek, élettapasztalatok. A cselekvések újra és újra megismétlésével az agyi kapcsolatok száma növekszik és kapcsolatok halmaza egy-egy ego-állapotot hoz létre. Rendszerint akkor aktiválódnak, amikor szükségünk van rájuk (pl. egy sérült rész előjön, hogy megvédje az ént egy nehézségekkel teli szituációban), hogy megpróbáljanak megoldást nyújtani.
Feltételezzük, hogy minden énrész az egyén támogatása érdekében jött létre, azonban idővel gátló is lehet a segítségnyújtásuk módja, ezáltal hozzájárulhatnak a rossz érzések kialakulásához.
Mi tehát a módszer célja?
A fájdalmat, traumát, haragot vagy frusztrációt rejtő ego-állapotok felkutatása, hogy lehetőséget adjunk ezen állapotok megnyilvánulásának, kifejeződésének. Ezáltal elősegíthetjük az ego-állapotok közötti funkcionális kommunikációt (egy-egy énrész tudja támogatni a másikat) valamint ezek megértését és jobb felhasználásukat, hogy az egyén hozzájárulhasson belső egyensúlyának megteremtéséhez (például lehetővé téve, hogy egy időben nyitott legyen az érzelmi élmények megélésére, máskor határozottan tudja képviselni érdekeit, igényeit, szükségleteit).
Én-részeinkkel kapcsolatban érdemes megjegyezni:
- Minden rész valódi, érvényes. Megtanulhatnak együttműködni, ezáltal jobban támogatni egymást, és mindezzel az Ént. Nem cél tehát eltűntetni őket.
- Érdemes átgondolnunk, hogyan fejlődtek az egyes részek egy fontos probléma megoldásában a múltban, és megtanulni hálásnak lenni azért a segítségért, amelyet akkor kaptunk az adott résztől.
- Segít, ha érvényesítjük részeink azon érzéseit, amelyek helyénvalóak. Érdemes ápolni, törődni velük, hogy pótoljuk a múltban fennálló hiányosságokat.
- Tanuljunk meg belső családunk feje lenni, és ne feledjük, hogy most, felnőttként, számos szituáció megélését követően, mindent tudunk, amit tudnunk kell saját problémáink megoldásához.
- Bármennyire is szembetűnőnek, erősnek tűnik egy rész, ne feledjük, hogy mi vagyunk a felnőttek. Mi nagyobbak, erősebbek, bölcsebbek és kedvesebbek vagyunk, támogathatjuk a részünket a gyógyulásában.
